Az eredetileg buddhista mondást
Murakami könyvében olvastam és ez volt
az a mondat, ami miatt elkezdtem futni. Most már pontosan tudom mit jelent.
A posztot persze úgy is
kezdhetném, hogy hogy ne fuss első félmaratont.
 |
| Felszabadultan |
Ez az elsőség így ebben a
formában már régóta váratott magára. (Futottam az Ultrabalatonon többet is, de nem egyszerre, volt közte némi
szünet.) Ez a cél legutoljára decemberre volt kitűzve, de a szokásos sérülésem
miatt akkor is halasztódott. A versenyek
közti keresgélés közben végül a Kis-Duna-Maratonon akadt meg a szemünk.
Április elején már jó idő szokott lenni, és úgy tűnt, hogy addigra bőven
fel is tudunk készülni.
Hát ez utóbbi nem egészen úgy sikerült, ahogyan kellett
volna. Volt egy több hetes edzéstervem is, de az elő-előbukkanó csípőgondom
miatt, (amit egyébként nagyon jól kiismertem és alkalmazkodtam hozzá) időnként
vissza kellett venni, hogy a fokozatos terhelést jól be tudjam tartani. Ez
eddig rendben is lett volna, de emiatt pont egy héttel elcsúsztam az eredeti
tervhez képest. Vagyis az utolsó héten
ugye muszáj volt pihenni, ezért csak
laza 5-6 km-es átmozgató futások voltak. A verseny előtt 10 nappal egy 15km-es,
előtte egy 13 km-es és azt megelőzően néhány 10-11 km-es hosszú futásom volt. A
hosszúk között pedig hét közben esténként 2-3 rövidebb 5-8 km-es. Azt nem mondanám, hogy nem edzettem, de
utoljára igazán hosszút éppen egy éve futottam és nagyon kellett volna most még legalább egy 18-as.
Azt szokták mondani, hogy aki
15-öt le tud futni, az 21-et is, de ez szerintem nem igaz. A saját példám legalább
annyira cáfolja, mint végül erősíti is ezt az állítást.
Még sosem izgultam ennyire
verseny előtt. Azt éreztem, hogy nem vagyok kellően felkészülve és ez be is igazolódott.
Az izgulás a gyomromra is ráment, így már az előző napon alig tudtam enni. Ráadásul
a verseny reggel volt, korán kellett kelni, egy falat is alig ment le. Ami meg
lement, azt végül viszontláttam. Az időjárás sem volt igazán kedvező. Hideg,
szeles idő volt, nem tudtam magam rávenni, hogy könnyebben öltözzek, de végül
evvel nem volt gond, mert ahogy terveztem, egy réteget le tudtam venni és a derekamra
kötöttem.
Ráckevéről fél 10-kor mintegy 400-an elstartoltunk. Tettünk egy rövid kis kört a
városban majd átfutottunk a hídon és irány a sziget déli csücske. A terv az volt, hogy az első 10 km-en
visszafogom magam és ügyelek, hogy a pulzusom 150 körül maradjon, aztán 10 és 18
között 160-ig engedem és az utolsó 3 km-en pedig, ami csövön kifér. Tomi azt
tervezte, hogy velem fut és majd folytatja
teljes maratoni távig, de már az első km után mondtam, hogy menjen, hagyjon ott, mert a pulzusom csak nem akart a
tervezett tartományban maradni és mindenképpen lassítani akartam. Evvel mondjuk végig küzdöttem az első 10 km-en,
utána viszont már úgyis mindegy volt. Bár azt kell mondanom, hogy az erőmet
sikerült egész jól beosztanom és nem futottam el az elejét.
Frissíteni nem álltam meg sehol,
mert attól féltem, hogy akkor nehéz lenne újra elindulnom, így mindent magamra
aggattam. Kulacsot, szükség esetén zselét, magnéziumot és szőlőcukrot. Úgy 13
km-ig nem volt igazán nagy gond. Akkor egyszer csak azt éreztem, hogy fáj az achillesem.
Nem tudtam mire vélni, mert ilyen problémám még sosem volt.
Nem volt sok időm
ezen gondolkodni, mert alig párszáz méter múlva megjelent a szokásos oldalsó
térdfájdalmam –a bizonyos IT szalag-féle
- előbb az egyik, aztán mindkét térdemben. Tudtam, hogy így nem tudok még 8
km-et lefutni, pontosabban nem szabad egy komolyabb sérülést kockáztatnom. El
is határoztam, hogy feladom a versenyt és az első lehetőségnél kiszállok. Az
elején elmondták, hogy lesznek frissítő és eligazító pontok, ahol lehet
jelezni, ha valakinek problémája van és visszaviszik kocsival, illetve a rajtszámon
volt egy telefonszám is, amit fel lehetett hívni sérülés vagy probléma esetén.
Miután a telefonom nem volt nálam, így vártam a
pontot, hogy végre kiszállhassak.
Megállni nem mertem, mert ekkor már a másik irányba futottunk, deltafőcím-szerű
ellenszélben és féltem, hogy megfázom. S miután minden egyes lépés komoly fájdalmat
okozott sebességtől függetlenül, így emiatt sem volt értelme sétálnom, hisz
akkor annál később érek vissza.
Közben meg nagyon szomorú voltam,
hogy fel kell adnom, hogy ez túl nagy terhelés nekem, hogy sejthettem volna,
nagyon is hiányzott az az elveszett hét, hogy legalább még egy hosszút kellett
volna futnom. És abban is biztos voltam, hogy én ezt a félmaratont fizikailag nem tudom
végigcsinálni. Nem volt más hátra, minthogy mentálisan próbáljam megoldani,
addig, míg le nem állhatok. Beálltam egy futó mögé szorosan, úgy egy-másfél
méterre és semmit nem néztem csak a cipőjét. Közben elkezdtem magamban mantrázni, hogy
nemfájnemfájnemfáj….. Így jutottam el egészen 17 km-ig, amikor azt kezdtem
érezni, hogy nekem ez a tempó túl lassú. Kiléptem és egy jó tempóváltással 4
futót is meg tudtam előzni és eljutottam végre a frissítőpontig, de ekkor már
18 km-nél jártunk.
Hát ha már idáig
elküzdöttem magam, akkor én már fel nem adom és futottam tovább minden maradék
erőmet beleadva és mentálisan jól uralva a fájdalmat. Visszafelé a hídon még megküzdöttem
az emelkedővel, de a híd tetején ránéztem az órámra és láttam, hogy 2 óra 9
perce futok. A tervezett időm pedig 2. 10 volt. Már csak 500 méter volt hátra,
így még egy lendületes hajrázásra is volt erőm. Meg ugye szerettem volna
elegáns csoszogás helyett szép, laza mozdulatokkal áthaladni a célon. Remélem
kívülről is annak tűnt, amikor pontosan 2.10.50-es idővel átszakítottam a képzeletbeli
szalagot. Az eufória szinte rögtön
megérkezett. Nehéz volt elhinni, hogy megcsináltam és azt rögtön konstatáltam
magamban, hogy én tulajdonképpen csak fejben tudtam lefutni a félmaratont.
 |
| Kissé elcsigázva a célba érkezés után. |
ui: Tomi teljes távon indult, s
nem kevésbé küzdelmesre sikerült a futása, de az már az ő története.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése