100 km Párizsban

No nem arról van szó, hogy ultrafutó babérokra törnénk, bár a mennyiség stimmel. Igaz, hogy ennek egy kisebb részét metróval és RER-rel, ám a nagyobbat sétálva tettük meg.  A blog pedig hónapok óta bejegyzésért kiált, így végül  miért ne jöhetne egy gyalogolós poszt.

Meg kell mondjam, hogy a város az első pillanatban magába szippantott. Hihetetlenül inspiráló volt és  annak ellenére,  hogy ez volt az első, de egész biztosan nem az utolsó látogatásunk, mégis nagyon otthonosan mozogtunk benne.

A repülőtérről RER-rel (vonat) , majd metróval indultunk a belvárosba.  Megállóról megállóra egyre sokszínűbb lett az utazóközönség és olyan végtelenül természetesnek tűnt, ahogy  vidám, viháncoló kamaszlányok csapatában egyaránt volt fehér, fekete és csadorba öltözött lány is.

A szállásunk Montparnasse-on volt. A szálloda 80-as éveket idéző, kissé kopottas báját jól feledtette a makulátlan tisztaság és a kifogástalan reggeli. Az első utunk az Invictus étterembe vezetett, ami csak annyiban kapcsolódik a futóblog témához, hogy minden annyira kiváló és finom volt, hogy kénytelenek voltunk felfüggeszteni tudatos és egyszerű szénhidrátoktól mentes étkezésünket. Mentségünkre legyen mondva, hogy minden egyes kalóriát legyalogoltunk. Így az első kiadós vacsit is 8 km sétával fejeltük meg, mert az Eiffel torony egyszer csak hívogatóan  felbukkant a háttérben.

A második és harmadik napra konkrét városnéző tervvel készültünk. Bizonyos kötelező köröket nem akartunk kihagyni, de azt is eldöntöttük, hogy lesz amit kihagyunk, pontosabban a teljesség kedvéért meghagyjuk egy következő alkalomra.

Mindegyik napot a közeli Luxemburg kertből indítottuk  (a reggeli croissant-evő bajnokság után). Talán ez volt az a hely, ami az egyik legjobban tetszett nekünk. Nem csak azért, mert a kert szélén kialakított kavicsos pálya tele volt futókkal, hanem azért is, mert szinte nem volt a kertnek egyetlen olyan pontja sem, ahol ne lett volna valami sportos megmozdulás. Karate edzés, futó edzés, teniszezők, Tai chi csoport , kisgyerekek és rengeteg napozó, sétáló ember.

Az első városnéző napunkon egyáltalán nem szálltunk járműre. Luxemburg kert, Pantheon, Notre Dame, Saint Chapelle,  Pompidou központ, Szajna part, Musei  d’Orsay (nem mentünk be), Eiffel torony, Montparnasse útvonalat jártuk be. Nagyszerű volt látni, ahogy Párizs belvárosa valódi közösségi térként működik, és egy inspiráló, élhető város benyomását kelti, állandóan változó résztvevőkel: utcazenészekkel, zenekarokkal, festőkkel, önkéntes buborékfújóval.

Az aznapi ebédünket egy nagyon különleges aprócska helyen költöttük el. Kis túlzással kétszintes apró kocsma-szerűségnek nevezhetnénk. Bár a második szinten, a galérián csak meghajolva lehetett járni, mert a belmagasság max. 150-160 cm lehetett. Ezt tarkították még      több évtizedes hatalmas szúette mennyezeti gerendák, amelyek azonban – gondolom megelőzésképpen szivaccsal voltak burkolva a lefejelések kivédésére. A kis helyiség hangulata nekem leginkább egy  több százéves romlott kupiéra emlékeztetett, de olyan bájjal, hogy órákig kedvünk lett volna ott elücsörögni. A hajdani vélt kokott-tanya ma leginkább ebédszünetelő üzletemberek törzshelyének tűnt.

A nap és persze az egész hétvége csúcspontja az Eiffel torony második emeletén következett be.  Szerencsére a neten vásárolt jeggyel mentesültünk a sorban állástól, de nem  egy idősebb japán turistacsoporttól. Egy nyilvánvalóan tokiói metrón szocializálódott 140 cm-es japán néni konkrétan két kézzel tolt végig a második szinten. Mikor sikerült egy talpalatnyi helyen megvetni a lábunkat, akkor Tomi néhány frappáns mondat kíséretében kihúzott a kabátzsebéből egy kis dobozkát és feltette a klasszikus kérdést. Miután az örömtől és a meghatottságtól elrebegtem az „igent” – pontosabban az „örömmelt” még percekig kábultan bámultuk a legcsodálatosabb naplementét.  Az emlékezetes pillanatot egy Szajnán történő hajózással és egy ismét kiváló vacsival öblítettük le. ( A creme brulee kihagyhatatlan.)

A következő napon a „szokásos” Luxemburg kerti szájtátás után metróval indultunk a Montmartre-ra.  Miután megcsodáltuk a Sacre Coeurt  és módjával bebarangoltuk a művész negyedet, elmentünk Gustave Moreau egykori szimbolista festő házához, ami jelenleg lakásmúzeumként funkcionál.  Különleges élmény volt sétálni a falak, a mindennapos tárgyai közt és belekukkantani abba az elképesztő mennyiségű festménybe, amit hagyatékul hagyott az utókor számára.

Innen ismét a belváros felé vettük az irányt.  A Louvre körüli kertnél kicsit kifeküdtünk a napra, majd a szebbnél szebb parkok, Tuileriák kertje, Diadalív, Champs-Élysées voltak a főbb állomáshelyek.

Párizs úgy örvénylett mint valami élő organizmus. A tömeg mégsem volt zavaró. A sokszínűség, a multikulturális közeg folyamatosan új és újabb arcát mutatta, amivel egyszerűen nem tudtam betelni.

A negyedik nap szinte csak az utazásé volt. Így rengeteg élménnyel és sok-sok kilométerrel a  lábunkban úgy zártuk a négynapos hétvégénket, hogy ide még egyedül is és a gyerekekkel is mindenképpen vissza kell jönni.