Az első mindenben meghatározó, főleg ha egy triatlonról van szó. Már egy
éve kacérkodom vele. A tavalyi budapesti 5i50-en – ahol Tomi indult- megcsapott
a szele. Az elmúlt év során mégis
sokszor úgy éreztem, hogy ez nem fog menni. A triatlonnál - hogy úgy mondjam - sokkal
magasabb a belépő szint. Időben, edzésmennyiségben és felszerelésben is sokkal
többet kell ráfordítani, mint a futásra.
A futás ugye – mondjuk- megvolt.
Decemberben kezdtem el tudatosan az úszóedzésket, illetve a
görgőzést. A legnagyobb kérdőjel az
úszás volt számomra. Hiába ment mindig nagyon jól, azért a gyorsúszó technikámon
bőven volt mit csiszolni, illetve a nyílt-vízi úszással még mindig vannak
gondjaim.
A bicikli nálam a leggyengébb láncszem. Nagy meglepetés volt számomra,
amikor először felültem az országúti bringámra.
A meglepően könnyű, kecses karbon váz és a korábban soha nem tapasztalt
sebesség persze ellensúlyozza élvezetben a bizonytalanságot és az
instabilitást, ami a gyakorlatlanságomból és a technikai tudásom hiányából
fakad.
Szerencsére azért az elmúlt 2-3 héten sikerült viszonylag sokat edzeni. A
verseny előtti héten többször is tartottunk bringa-futás kombó edzést, de
a fő kérdőjel mégis az volt számomra,
hogy képes vagyok e úszni, bringázni és futni közvetlenül egymás után. Ezt
ugyanis még egyetlen egyszer sem próbáltam korábban.
Szóval a kiszemelt verseny a XXX. Palóc Triatlon lett. Az első nehézség a korai kelés volt, hiszen tudtuk,
hogy 8.20-kor már be kell depózni. Ehhez
4.45-kor kellett kelni, egy óra múlva már úton voltunk. Előző este már annyira izgultam, hogy fél
egyig nem tudtam elaludni. Folyamatosan lejátszottam magamban, hogy hogyan
fogok úszni, mit kell a depóba bevinni, mire kell figyelni, hogy ne zárjanak ki
stb. (A futóversenyekhez képest ez is egy újdonság volt számomra, hiszen elég
szigorú szabályok vannak, amelyeknek a megsértése akár kizárást is okozhat. Pl.
becsatolatlan sisak nélkül hozzá sem érhetünk bringához a depóban stb.)
Be kell valljam, hogy míg autóztunk a helyszínre, bizony átfutott a
fejemen, hogy biztos, hogy ezt nekem meg kell csinálnom. Az elbizonytalanodásom
oka főként a 14 fokos hőmérséklet és a szakadó eső volt. El sem tudtam
képzelni, hogy ilyen időben ússzak, és utána vizesen bringázzak. De ez csak egy
kósza gondolat volt, hamar el is hessegettem magamtól.
 |
| hajnali autózás |
A helyszínre érve, látva a többi versenyzőt, elkapott a lelkesedés és
egyszerűen fejben kizártam
a külső tényezőket, hogy a feladatra tudjak koncentrálni.
Az hamar kiderült, hogy neopren-t nem lehet használni, mert a víz 23
fokos volt. Ez önmagában nagyszerű, de a gondolat, hogy utána a levegő majd’ 10 fokkal hidegebb lesz, már
nem volt annyira örömteli. A depózás elég kapkodósra sikerült és iszonyú bénán
oldottam meg. Egy csomó felesleges dolgot odavittem – gondolván, hogy majd
kitalálom, hogy mit vegyek át, föl; mit
egyek, igyak stb, de ilyesmire egyáltalán nem volt idő.
Először a férfiak rajtoltak. A női
mezőnyt ( profi- amatőr, felnőtt-senior) teljesen együtt indították, kb. a
versenyzők 80 %-a profi volt, sőt a későbbikben, amikor megnéztem a részletesen
az eredménylistát, akkor láttam, hogy rajtam kívül csupán egyetlen versenyző
volt a nők között, aki nem tartozott semmilyen egyesülethez.
A vízből kellett rajtolni és amíg vártuk, hogy a férfiak végezzenek, ott
vacogtunk a rajtbója körül. Figyelemelterelésként
én inkább Tomit figyeltem és mikor láttam, hogy végez, még volt időnk egy gyors
csókot váltani. Próbáltam a mezőny bal hátsó részére helyezkedni, semmiképpen
sem akartam a profik közti csapkodásba belekeveredni. Úgy 300 m-t úsztam
nagyjából egyenletes tempóban, amikor a szemüvegem annyira bepárásodott, hogy
egyáltalán nem tudtam tájékozódni. Eddig
a nyálazós módszer bevált, de itt olyan páratartalom volt, hogy egyszerűen
bármit csináltam, nem láttam semmit. Vagy 50 méteren keresztül küzdöttem az úszószemüvegemmel,
hogy közben próbáltam gyorstempózni, de közben hol rámúsztak, hol én mentem
neki valakinek. Kb. fél távig küszködtem, aztán gondoltam
egyet, feltoltam a szemüveget és a jól bevált hátúszásra váltottam. Gondoltam
is magamban, tuti nincs még egy versenyző, aki hátúszásban úszik, de így
legalább egy kisebb fejfordítással tudtam követni a pályát jelző bójákat. Ráadásul újra megtaláltam saját tempómat és kb. 10 méter előnyre tudtam
szert tenni az utolsó 200 méteren. Evvel együtt az úszás csalódás volt. Nem
tudtam úgy hozni, ahogy szerettem volna.
A vízből kijőve, gyorsan(!) felkaptam egy bringás felsőt, a bringáscipőt és a sisakot és már mentem is.
Se egy energiaszelet, se egy zselé, se egy korty iso. Ezeket mind
elfelejtettem, de azt hiszem nem is igazán volt rá szükségem. Kifejezetten jól éreztem magam, fáradtságnak,
savasodásnak nyoma sem volt. Ha nem szakadt volna az eső, akkor egész biztosan
sokkal jobban élveztem volna. Végülis bringán azt hoztam, amit tudok. Bár ez
egyelőre még nem túl sok. Gyáva vagyok. Bolyozni pl. még egyáltalán nem merek és leginkább arra figyeltem, hogy ne essek a
vizes aszfalton. Miután még csak bal
kézzel tudom elengedni a kormányt, így azon aggódtam, hogy ha kiszárad a torkom, akkor hogyan fogok tudni inni. Hát
evvel nem volt gond. Az eső annyira szakadt, hogy elég lett volna csak kitátani
a számat és kész a frissítés. J Az aszfalt kiváló minőségű volt, próbáltam
magam Contadornak képzelni – mondjuk a tavalyi Giro-n - és közben avval játszottam, hogyha egy kicsit
előredöntöttem a fejem, akkor az sisakon összegyűlt esővíz hogyan ömlik le
a szemem előtt. A pálya elég hullámos
volt, de a törökbálinti tekerésekhez szokva ez nem okozott nehézséget. Az
alattomos felfeléket próbáltam pörgetni és a lejtmeneteket meg jól megtolni. Bárcsak
a menetszél egy hangyányit is melegebb lett volna. Szerencsére nem nagyon fáztam- hála az
adrenalinnak. A bringa utolsó 2 km-én mellém jött az egyik motoros rendező és
mondta, hogy mutatja az utat, meg helyet csinál nekem a depónál. Nagyon megörültem
neki, mert hiába nyomkodtam összevissza az órámat, mégsem sikerült a multisport beállítással megküzdenem,
emiatt fogalmam sem volt arról,hogy hány
km van még hátra és mennyivel megyek. Lopva a motor kijelzőjére pillantottam és
láttam, hogy kicsivel 40 felett áll a mutató. Akkor ez nem is olyan rossz
sebesség – összegeztem magamban, de azért alig vártam, hogy leszálljak a
bringáról.
A depóba visszatérve
szembesülnöm kellett a legnagyobb nehézséggel. A hidegben annyira elgémberedtek
az ujjaim, hogy nem tudtam bekötni a futócipőmet. Harmadik próbálkozásra azért
csak sikerült. Még magamhoz vettem - biztos ami biztos alapon - egy zselét és irány a futópálya. A második lépésnél persze
kiesett a zselé a kezemből, gurult vagy öt métert. Gyorsan felkaptam, aztán irány
erdő. Ekkor ért csak az igazi meglepetés. A futópálya helyén egy valódi dagonya volt.
Bármelyik varacskos disznó örömmel vetette volna bele magát. Végigsuhant a
szemem a hófehér futócipőmön – asszem inkább a sötétkéket kellett volna elhozni-
gondoltam, de ez már akkor tényleg
mindegy volt. A csüdig érő sárban nemhogy futni, de időnként
még lépkedni is nagyon nehezen lehetett.
Eleinte próbáltam szárazabb helyeket keresni, vagy egy fasorral beljebb
futni, de végül csak beletrappoltam a sárba.
A második km-nél megérkezett az eufória. Ekkor már tudtam, hogy meg
tudom csinálni, hogy minden nehézséget le tudok küzdeni és egyszerűen csak
élveztem a futást. Végül egy felhasználatlan
zselével a kezemben és egy hatalmas vigyorral az arcomon érkeztem be a célba,
ahol már Tomi várt.
Be kell valljam, kicsit
hősnek éreztem magam. A teljes távot 1 óra 38 perc alatt teljesítettem. Van min
javítani, de a következő versenyen egész biztosan csak jobb idő lehet. J
 |
| Zserbó érdeklődik a száradó cipők iránt |
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése