Első kör a hullámvasúton

Miért lennél rossz egy sportágban, amikor egyszerre háromban is az lehetsz? - jutott az eszembe a triatlonos mondás, miközben kikapaszkodtam a stégre, hogy ismét bevessem magam a Sugovica habjaiba. Egy pillanatra megálltam, előrehajolva kifújtam magam, majd leültem a kellemesen himbálódzó faalkalmatosságra, hogy nem túl látványos módon belecsússzak a vízbe. A hullámok összecsaptak a fejem felett, az úszószemüvegemen keresztül nem láttam mást, csak a piszkos zöld vizet. Szép lassan a felszínre emelkedtem és úszni kezdtem, megkezdve életem első triatlonversenyén a 750 méteres úszás második szakaszát.

Profi cuccok a depóban

Ezen a ponton komoly kétségek gyötörtek, egyáltalán célba érek-e. Nem azért, mert annyira nehezen ment az úszás, hanem azért, mert nem tudtam mi vár még rám. Még sose úsztam, bringáztam és futottam egymás után, pláne nem kőkemény versenykörülmények között. Mert bár ez egy amatőr futam volt, az indulók inkább kiöregedett profik voltak, mint hozzám hasonló, a sportággal csak ismerkedő hobbisták. Jól mutatja ezt az is, hogy a legjobb amatőr eredménnyel a profik között bőven az első harmadban lehetett volna végezni.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen én sem kapkodtam verseny közben. Az úszást szép kényelmes tempóban és mellúszásban abszolváltam: a gyorsom még nincs azon a szinten, hogy nyílt vízen bevállaljam, bár a neoprén által biztosított felhajtóerő csábított arra, hogy tegyek egy-két bátortalan karcsapást, inkább maradtam a jól ismert úszásnemnél. Így is a tervezett 21 percen belül, 19:59 alatt úsztam le a 750 métert, hogy felvánszoroghassak a meredek kőlépcsőn a depóba.

Erről a fotóról kicsit lemaradtam

A depózást aztán már tényleg nem kapkodtam el: a neoprén cuccból való kibújás után kényelmesen megtöröltem a lábam, hogy rendesen fel tudjam venni a zoknit, amire a bringás cipőm felhúzom. Mindeközben még egy magnéziumos italt is betoltam, biztos, ami biztos. Jó nagyokat kortyoltam a vizes kulacsból is: ennek sok értelme nem volt, előzőleg ugyanis jó pár korty vizet sikerült nyelnem, mikor az első száz méteren magamat is meglepve utolértem az úszó mezőnyt, akik jelentős hullámokat keltve és pár erőteljes rúgással jelezték, én még nem vagyok közéjük való.

Szóval nem kapkodva készülődtem, el is ment gyorsan 4 és fél perc, aminek következtében az utánam vízből kikászálódók közül is megelőztek páran a depóban. Nem bántam mindezt, izgultam, nehogy elrontsak valamit, nehogy kizárjanak egy be nem kapcsolt fejvédő miatt, vagy bent felejtsek valami fontosat a depóban. Mondjuk a biciklit.

Kifele aztán már szedtem a lábam, hogy minél előbb elérjem a vonalat, ahol bringára lehet ülni. Előző nap a profik versenyét kifigyelve ellestem a mozdulatot, amivel futás közben bringára lehet pattanni, de én inkább - az előttem lévőhöz hasonlóan - megálltam és úgy vetettem át a lábam, majd kezdtem el tekerni az előttem álló 5 körös, összesen 20 kilométeres bringapályán.

Ha az úszás az elvártaknak megfelelően sikerült, akkor a bringázásról el kell mondjam, hogy ott jelentősen alul teljesítettem. A pálya nehéz volt, kevés egyenes szakasszal, annál több gödörrel és 90 fokos kanyarokkal, illetve két 180 fokos visszafordítóval. Az állandó lassítás-kigyorsítás hamar felőrölt, nem tudtam hozni az eltervezett 30 km/órás átlagot. Számolatlanul mentek el mellettem a sokadik körüket teljesítő versenyzők, sőt alig pár száz méter megtétele után már rám kiabáltak hátulról, hogy "ne kacsázz!", ami aztán minden önbizalmamat elvette. Onnantól kezdve, ha érzékeltem, hogy jön valaki mögöttem, szépen lehúzódtam az út szélére, mint az egyszeri magyar forma egyes versenyző, aki pályafutása során csak kék zászlót látott lengetni a pálya széléről.

Pár kanyar és két visszafordító

Baumgartner Zsolttal ellentétben nekem esélyem se volt a pontszerzésre, ezen a versenyen mindenki elindult én pedig a harmadik körtől már nagyon untam a tekerést. Ezért nagy öröm volt berongyolni a depóba, és leugrani - pontosabban mondva lekászálódni - a bicikliről. Még a depó bejárata előtt, bringás cipőben elkezdtem futni, amit több okból is fura érzés volt: bringázás után mindig meglep futva mennyire lassan haladok amihez hozzájárul, hogy maga a mozdulat is egész bizarr a tekerés után. Úgy érzem pattogok, hiszen míg a biciklin nem mozog a felsőtest, itt van egy kis fel-le mozgás, viszont a térdem meg nem emelkedik annyit, azaz sokkal csoszogósabb érzete is van a futásnak.

Pattogva csoszogni 4 perc körüli ezres tempóval elég bizarr dolog, ezért igyekeztem lelassítani, hogy bírjam a hátralévő 5 kilométeres futást. Ez már hazai pálya volt nekem: ekkora távolságot azt hiszem bármikor le tudnék futni, itt már éreztem, hogy meglesz ez a verseny. Sikerült párat javítanom is a helyezésemen: volt aki belesétált a futásba, más egyszerűen lassú volt, így elfutva mellettük némileg szépítettem az eredményemen. Különösebb megerőltetés nélkül hoztam a kereken 5 perces átlagot, így a végén 1:33:52-vel, 129 indulóból az abszolút 120. helyen értem célba.

A végén, még a frissítőzónában egy szintén triatlon-szűz kérdésére, hogy milyennek éreztem, így fogalmaztam meg az érzést: Olyan mint egy hullámvasút. Amikor rajta vagy, a francba kívánod az egészet, átkozod magad, hogy egyáltalán felültél rá, majd kiszállva szaladsz a kasszához, hogy befizesd magad még egy körre.