Úgy kezdődött, hogy belerúgtam az ágyba. Amíg a lábszáramon szivárgó vért néztem, elgondolkodtam azon, hogy ezt a mai edzést hagyni kellene. Kicsit vártam, és a sípcsontomban érzett fájdalom jelentősen csökkent, már nem akartam ordítani és toporzékolni, szimpla csendes anyázás is átsegített a holtponton.
Lehet, hogy ez egy rossz előjel volt, de be kell valljam, nem hiszek az ómenekben. Vagy az ómeneknek. A nyelvészetben hiszek, de az egy másik téma. Ma futás volt beütemezve, ráadásul egy igazán hosszú futás: 26-30 km közé akartam megérkezni. Nem sikerült. De ne siessünk a kudarc elé, elmondom szépen, hogy történt.
 |
| Lehet, hogy a kellő motiváció hiányzott? |
Én sem siettem, szép, kényelmes tempóban indítottam: az első ezrest hat perc fölötti idővel teljesítettem, majd egy kicsit belehúzva beálltam egy kellemes 5:45-ös tempóra. Így ment ez egészen a 9. kilométerig, ahol egy kicsit felpörögve már 5:30 körüli ezreseket hoztam. Minden szép és jó volt, a klíma ideális, a terep nem túl nehéz, a hangulatom kicsattanó.
Madárhegyről indultam és Budaörsöt átszelve átmentem Kamaraerdőre. Itt kis kitérő Pistály felé - ismerős terep, semmi meglepetés. Visszafordulva a Kőérberki-tó felé vettem az irányt, amit szerencsésen el is értem. Itt már kicsit melegem volt, kisütött a nap és ez sokat rontott a komfortérzetemen.
A bajok ezt követően kezdődtek: a kis tavat elhagyva egy földúton futottam tovább a villamossínek mellett. Az út utolsó pár száz métere rettentő vizes és sáros volt, nem akartam belefutni: olyan mély és sima volt a sár, hogy csak csúszkáltam volna rajta. Ezért félig a sínek melletti köveken, illetve a sínek talpfáin futottam, ami nem volt kellemes élmény: nem készültem ilyen hardcore terepfutásra.
Mindezek mellett a 16. kilométer környékén a jobb vállam is elkezdett fájni: egy évvel ezelőtt volt egy kulcscsonttöréses balesetem, amit műtéttel raktak helyre. A lábadozás időszakában nem nagyon tudtam mozgatni a jobb vállam, ennek eredményeként az izmok jól le is tapadtak és csak hosszabb rehabilitációt követően, gyógytornával sikerült helyrehozni a közel eredeti állapotot. Néha előjön a fájdalom, főleg futásnál, amihez minden bizonnyal hozzájárul a nem túl jó testtartásom is. Legalábbis ezt gondolom.
Mindenesetre most nem volt időm gondolkodni, fájt és nem enyhült. Próbáltam kilazítani, futás közben karkörzésekkel megmozgatni, ami 1-2 percre enyhülést is hozott, majd újra előbukkant a fájdalom.
A következő probléma a Szerémi út volt. Pontosabban az, hogy át kellett futni rajta, majd a Hunyadi János úton is. A terv ugyanis az volt, hogy elfutok egészen a Kopaszi-gátig, majd egy rövidebb úton érkezem vissza, a kiindulási pontig. A forgalmas utakon való átkelés miatt folyton piros lámpákba ütköztem: a 18. kilométer után már nem esett jól megállni 1-2 percre, majd újraindulni, futni 3-4 percet, ismét megállni, várakozni és így tovább. Minden egyes megállásnál éreztem, ahogy a combizmaim kővé dermednek, belőlem pedig kezd elszállni az erő és a lendület. Az újraindulások kínszenvedéssé váltak, alig bírtam felgyorsítani.
Éppen ezért előbb fordultam vissza, nem akartam én már a Kopaszi-gáton végig futni az ott piknikező családok között. Visszafele is folyton megszakítottak mindenféle lámpák és ekkor már ájulásszerű fáradtság is erőt vett rajtam minden egyes megállásnál.
Így történt, hogy a 22. kilométert alig elhagyva 500 méterrel megálltam és feladtam. Elsétáltam a Kelenföldi buszpályaudvarig, felszálltam egy buszra (volt nálam bérlet, talán nem is annyira meglepő módon) és hazajöttem.
A mondás szerint ami nem öl meg az megerősít. Kivéve a medve, mert az megöl. Ez a kudarc nem ölt meg, de nem esett jól, és igazából nem is értem, hol rontottam el. Minden egyes alkalommal meg kell küzdeni a nehézségekkel, most se volt ez másként, de valamiért ma nem ment. Elegem lett, feladtam.
Legközelebb nem fogom feladni, megküzdök velük és végigcsinálom. Kivéve, ha medvével találkozom, akkor inkább elfutok. Ha még bírok.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése