Nincs könnyű verseny

A hétvégét Orfűn töltöttük és előtte pár nappal vettem észre, hogy éppen szombat este futóverseny lesz a tó körül. Ez a verseny nem igazán volt betervezve, de ha már így alakult, hát nem hagyhattuk ki. A Pécsi-tavat kellett megkerülni, a táv 6,2 km volt. Ez semmi, ennyit bármikor álmomból felébredve is lefutok – gondoltam. Ráadásul éppen pár napja sikerült jelentősen javítanom az 5 km-es távom idején 5:02-es ezreseket hozva. A lelkem mélyén valami jó eredményre számítottam, miközben pontosan tudom, hogy még csak január óta futok és a lényeg az, hogy élvezzem. A realista énem meg azt mondta, hogy jó volna 5:30-as átlag alatt a mezőny első harmadában beérni.

Kicsit nehéz volt az esti versenyre koncentrálni, hiszem családdal és barátokkal töltöttük ezt a hétvégét és inkább a közös együttléten volt a hangsúly, mint ezen a versenyen. Ráadásul – ahogy gyerekeim is mondták- valaki nagyon nem akarta, hogy elinduljak, mert délelőtt a strandon egy darázsba léptem. Azon túl, hogy ez meglehetősen kellemetlen volt, rögtön arra gondoltam, hogy fogok így futni. De szerencsére egy szomszéd strandoló tanácsára kértem a hamburgerestől egy fél hagymát, ami valóban szinte teljesen eltüntette a fájdalmat és a duzzanatot.

Már úgy tűnt, hogy semmi sem jöhet közbe, felöltöztünk, ittunk, megettem a verseny előtti szokásos banánomat, amikor leszakadt az ég. Bizakodóan fürkésztük az eget és örömmel láttuk, hogy ez egy gyors zivatar.  Az eső szerencsére elállt és elindultunk. Ám ekkor papucsban a vizes, csúszós lépcsőn sikerült egy hatalmasat esnem, amolyan klasszikusan óriásit, ami után ez ember azt sem tudja, hogy fiú e vagy lány. Szerencsémre nem tört el semmim. De akkor percekig be sem tudtam azonosítani, hogy pontosan mim is fáj.  Tomi rögtön mondta, hogy na ma  nem megyünk futóversenyre.  De végül azért is összeszedtem magam, mert tudtam, hogy engem ez sem tántoríthat el. És ez végül jó döntés volt.

A rajtnál nagy örömünkre találkoztunk Mártival is, aki csapattársunk volt az UltraBalatonon. Nem voltak túl sokan.  Talán 300-350 futó. Tulajdonképpen pont annyian, amennyien izgalmassá és élvezetessé tesznek egy ilyen kisebb versenyt. A darázscsípés és a zúzódások ellenére elég optimistán előre álltunk a rajtnál, hogy ne kelljen sokakat kerülgetnünk az elején.

Ennek ellenére a rajtom kifejezetten rosszul sikerült. Próbáltam Tomival együtt haladni az elején –bár megbeszéltük, hogy mindenki megy  a saját tempójában- de néhány kerülgetés után inkább kimaradtam a tolakodásból és a szélen próbáltam elhúzni, hogy rátaláljak kényelmesen a tempómra.  Ám ekkor rémülten vettem észre, hogy a pulzusmérőm 202-t mutat. Eléggé megijedtem, (azt sem tudtam, hogy ilyen szám egyáltalán létezik velem kapcsolatban), mert attól féltem, hogy így nem lesz erőm a végére. Nagyjából 1 km alatt sikerült lecsendesítenem magam – bár így utólag elemezve, Tomi szerint valami nem működhetett jól, mert bár elég erős lett időben az első km-em, de én nem éreztem igazán kifulladva magam és az is gyanús, hogy a második km környékén 200-ról hirtelen 138-ra süllyedt a pulzusom.  Mindenesetre elhatároztam, hogy lassítok amennyire csak szükséges és annyi embert engedek el, amennyit csak kell, hogy rátaláljak a saját ritmusomra. De nem csak a rosszul sikerült rajt és az azt követő ijedtség, hanem a nagyon magas páratartalom miatt is valahogy ez a verseny elég szenvedősre sikerült.  3 km-nél gondolatban el is integettem a jó eredménnyel kecsegtető reményeimet és csak arra koncentráltam, hogy végig bírjam futni. Magamban meg is fogalmaztam, hogy bizony nincs könnyű verseny még akkor sem, ha azt gondoltam, hogy ez a  táv már réges- rég a kisujjamban van.  Azt utólag sem gondolom, hogy az esésem sérülései hátráltattak volna, mert szinte nem is éreztem, na meg dolgozott az adrenalin is. Azt viszont nagyjából 2 és fél km-nél észrevettem, hogy már jó régóta nem előz meg senki és gyakorlatilag ezt a pozíciót sikerült tartanom a végéig. 3 km-nél csatlakozott hozzám egy zöldpolós fiú, aki többször megkérdezte, hogy milyen ezressel futunk, mert ő otthon hagyta az óráját. Ez így ment egészen 6 km-ig. Emlékszem, hogy minden alkalommal 5.08-as ezresről tájékoztattam. Próbáltam tőle zsepit kérni, mert én meg azt hagytam otthon, de ő nagylelkűen csak a pólója ujját tudta felajánlani. Kihagytam.

Már korábban is konstatáltam magamban, de most különösen jól esett és nagyon motivált az út szélén állók szurkolása, főleg hogy a gyerekeim ott voltak a rajtnál és tudtam, a célnál is nagyon várnak majd. Valamint a barátaim kétszer is felbukkantak 5 km környékén, hogy biztassanak. Nagyon rám fért. A végén már azt hittem, hogy a  célegyenesben vagyunk, amikor feltűnt egy utolsó meredek emelkedő. Még kibuggyant belőlünk valami cirkalmas a zöldpólóssal, de aztán csak felfutottunk. Arra gondoltam, hogy Tomi már bizton beért, nagyjából 3 km-ig láttam a hátát. Az emelkedő tetejéről már valóban látszott a cél, de inkább kicsit visszafogtam magam, mert nem akartam a lejtőn szétcsapatni a térdemet. A célnál hangosan ordítottak a gyerekeim és már Tomi is várt. Fantasztikus érzés így beérkezni- nem csoda, hogy nem jegyeztem meg célkapu chippelésénél sem az eredményemet, sem a helyezésemet.  Ráadásul az órámat is elfelejtettem megállítani már megint. Abban a pillanatban elég csalódott voltam, de a gyerekek mondták, hogy anya nagyon szuper helyen végeztél, alig voltak nők előtted. Ekkor visszanéztem az utolsó emelkedőre és láttam a mezőny nagy részét, ahogyan hömpölyög le a lejtőn még szinte fél órával később is. Kezdett derengeni, hogy elég jó időt mentem és bőven sikerült az első harmadban beérkeznem. Még nem tudom a hivatalos eredményt, de 5.09-es átlaggal futottam, ami meglehetősen jó idő számomra.

Mindent összevetve nagy élmény volt ez a verseny, minden nehezítő körülmény ellenére.  S mire a tenyérnyi sötét lilás zúzódásim elhalványodnak, addigra már  csak a jó emlékek maradnak meg erről a napról. Addig viszont tovább riogatom „színes egyéniségemmel” a strandolókat.