Általánosságban nem osztom Orsi véleményét, miszerint nincs könnyű verseny. Viszont azzal egyetértek, hogy az idei - és számunkra első - orfűi tókerülő futás valóban nem volt egy sétagalopp. Legalábbis számomra nem. Azt gondolom, aki hosszabb távokon fut, hajlamos lebecsülni a rövidebb távú versenyeket. Így voltam ezzel én is: mit nekem 6,2 kilométer, annyit álmomból felverve lefutok, sőt, még csukott szemmel is talán - gondoltam.
Nem voltak vérmes reményeim, egy tisztes helytállásban és pár egyéni rekord megdöntésében reménykedtem: végül mindkettő bejött, mert a 126 férfi induló közül a 33. lettem, illetve most voltam leggyorsabb 3 és 5 kilométeren (13:12; 22:37).
Kemény verseny volt. Be kell valljam, nem készültem rá különösképpen: az ötlet, hogy induljunk el az utolsó pillanatban, pár nappal a nyaralás megkezdése előtt jött Orsitól és ahogy fentebb is írtam, azt gondoltam, ez nekem nem táv, majd alakul valahogy.
Aztán az első kilométer végén azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon végig fogom-e bírni. Foghatnám a párás, meleg időre: 25-28 fokban, és a verseny előtti felhőszakadásnak köszönhetően 80%-os páratartalom mellett indították el a versenyt. Az igazság ugyanakkor az, hogy elfutottam az elejét.
Az volt a terv, hogy az élmenőkkel tartok ameddig bírom, és a maradék távot maximális teljesítménnyel abszolválom. Hiszen "csak" egy kör, alig hosszabb, mint a Margitszigeten egy szigetkör.
Az első két kilométer így elég erősre sikeredett, mindkét ezrest 4:23-as tempóval teljesítettem. Persze, ez korántsem volt elég, hogy az élbolyban maradjak: ők gyorsan, 500 méter után eltűntek a szemem elől, ami elég riasztólag hatott a szépen felépített versenytaktikám szempontjából. A mezőny elejére azért se volt szerencsés ilyen idejekorán odakeveredni, mert pár száz méter után elfogytak a megelőzhető sporttársak, ugyanakkor páran elvágtattak mellettem, ami elég demoralizáló élmény, valljuk be.
Mindezen gyorsan túltettem magam, csak hát a légszomj. A meleg párás levegőnek köszönhetően, ugye. Érdekes módon a pulzusom nem lódult meg annyira, szinte stabilan 175-öt mutatott az órám - azt tudtam, hogy 2-3 kilométert kibírok így, de csak remélhettem, a táv második felében se kapok szívrohamot.
A 3. kilométer után aztán érezhetően fáradni kezdtem, ennek köszönhetően lassult is a tempóm, de azért időről időre megráztam magam és rágyorsítottam. Az utolsó kilométeren nagyon jólesett, hogy egy árnyékosabb részre érve érezhetően 2-3 fokkal hűvösebb szakasz következett. Ez szinte annyira felfrissített, hogy a befutót megelőző emelkedő se szegte kedvemet.
Ekkor jó pár kilométer óta már nem előzött meg senki, ahogy én sem értem utol mást. Egyedül, magányosan futottam, így szinte inzultusként éltem meg, hogy az utolsó 300 méter elején valaki hangos trappolással mögém ért, majd elfutott mellettem. Foghegyről egy "hajrát" küldtem felé, amit ő elhaló nyögéssel nyugtázott. Ezzel indult kis privát versenyünk: elhatároztam, sikerélménnyel zárom a napot és én ezt a futótársat ma legyőzöm.
Gyakorlatilag egy 200 méteres külön verseny kezdődött kettőnk közt az emelkedőről lejövet. Egyszerű taktikát választottam: beálltam mögé, szinte a sarkára lépve tartottam vele a tempót, ezzel ösztökélve a gyorsításra, egyben így fárasztva is őt. Gyakorlatilag kerékpáros módra maradtam a szélárnyékban, hogy az utolsó 10-20 méteren hirtelen robbantva elhúzzak mellette.
Így is lett: az utolsó métereken többen is biztatták ellenfelemet, egyben figyelmeztették őt a veszélyre, ami mögötte közeledett. Ez lettem volna én, aki elégedetten nyugtáztam, hogy ellenfelem elhalló hangon közölte szurkolóival, ő nem bírja ezt a feszített tempót sokáig.
Nem is bírta: a célvonal előtt hirtelen kiléptem mögüle és tökéletes időzítéssel megelőzve 1-2 másodperccel előbb szakítottam át a képzeletbeli célszalagot, azaz húztam le a chipet az ellenőrző ponton.
Nyilván kívülről ez nem volt ilyen látványos, nem jött át, mi ketten mekkora küzdelemben döntöttük el, aznap ki a jobb, sőt lehet, hogy két végletekig elcsigázott, fáradt, a verejtéktől csuromvizes ember szánalmas küszködésének látszott a dolog, de bevallom, jó érzés volt.
A teljes távot 28 perc 3 másodperc alatt teljesítettem, ami összesítésben a 38. helyre volt elegendő a 240 indulóból, így nem panaszkodhatok. Ahogy a szervezésre se: családias, jó hangulatú verseny az Orfűi Tó-Show Futás. Én valamiért jobban is kedvelem az ilyen kisebb formátumú eseményeket, mint a hatalmas, ezreket megmozgató rendezvényeket, így még az se kizárt, jövőre is visszatérünk.
Orsinak is nagyon jól sikerült a versenye, még meg sem ittam a befutónál kapott vizemet, már be is ért, alig pár perccel utánam. Nagyon inspiráló volt, hogy az ismerőseink, Orsi gyerekei és főleg, hogy a fiam, Benedek is a szurkolók között volt. A rajt előtt és célba érkezés után egy UltraBalatonos csapattárssal is összefutottunk: Márti is szépen teljesített a fájó térde ellenére.
Még megvártuk az eredményhirdetést, ahol hitetlenkedve hallgattuk, hogy a leggyorsabb futó ezen a napon 7 másodperccel 20 percen belül végzett, majd fáradtan hazaindultunk.
A tanulság is megvolt erre a napra, ami számomra ez volt: könnyű táv nem létezik, a félmaraton alatt is meg kell küzdeni minden egyes méterért.
 |
| Körbefutottuk |
Nem voltak vérmes reményeim, egy tisztes helytállásban és pár egyéni rekord megdöntésében reménykedtem: végül mindkettő bejött, mert a 126 férfi induló közül a 33. lettem, illetve most voltam leggyorsabb 3 és 5 kilométeren (13:12; 22:37).
Kemény verseny volt. Be kell valljam, nem készültem rá különösképpen: az ötlet, hogy induljunk el az utolsó pillanatban, pár nappal a nyaralás megkezdése előtt jött Orsitól és ahogy fentebb is írtam, azt gondoltam, ez nekem nem táv, majd alakul valahogy.
Aztán az első kilométer végén azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon végig fogom-e bírni. Foghatnám a párás, meleg időre: 25-28 fokban, és a verseny előtti felhőszakadásnak köszönhetően 80%-os páratartalom mellett indították el a versenyt. Az igazság ugyanakkor az, hogy elfutottam az elejét.
Az volt a terv, hogy az élmenőkkel tartok ameddig bírom, és a maradék távot maximális teljesítménnyel abszolválom. Hiszen "csak" egy kör, alig hosszabb, mint a Margitszigeten egy szigetkör.
Az első két kilométer így elég erősre sikeredett, mindkét ezrest 4:23-as tempóval teljesítettem. Persze, ez korántsem volt elég, hogy az élbolyban maradjak: ők gyorsan, 500 méter után eltűntek a szemem elől, ami elég riasztólag hatott a szépen felépített versenytaktikám szempontjából. A mezőny elejére azért se volt szerencsés ilyen idejekorán odakeveredni, mert pár száz méter után elfogytak a megelőzhető sporttársak, ugyanakkor páran elvágtattak mellettem, ami elég demoralizáló élmény, valljuk be.
 |
| Mindenkit leráztam, fogalmazzunk így |
Mindezen gyorsan túltettem magam, csak hát a légszomj. A meleg párás levegőnek köszönhetően, ugye. Érdekes módon a pulzusom nem lódult meg annyira, szinte stabilan 175-öt mutatott az órám - azt tudtam, hogy 2-3 kilométert kibírok így, de csak remélhettem, a táv második felében se kapok szívrohamot.
A 3. kilométer után aztán érezhetően fáradni kezdtem, ennek köszönhetően lassult is a tempóm, de azért időről időre megráztam magam és rágyorsítottam. Az utolsó kilométeren nagyon jólesett, hogy egy árnyékosabb részre érve érezhetően 2-3 fokkal hűvösebb szakasz következett. Ez szinte annyira felfrissített, hogy a befutót megelőző emelkedő se szegte kedvemet.
Ekkor jó pár kilométer óta már nem előzött meg senki, ahogy én sem értem utol mást. Egyedül, magányosan futottam, így szinte inzultusként éltem meg, hogy az utolsó 300 méter elején valaki hangos trappolással mögém ért, majd elfutott mellettem. Foghegyről egy "hajrát" küldtem felé, amit ő elhaló nyögéssel nyugtázott. Ezzel indult kis privát versenyünk: elhatároztam, sikerélménnyel zárom a napot és én ezt a futótársat ma legyőzöm.
Gyakorlatilag egy 200 méteres külön verseny kezdődött kettőnk közt az emelkedőről lejövet. Egyszerű taktikát választottam: beálltam mögé, szinte a sarkára lépve tartottam vele a tempót, ezzel ösztökélve a gyorsításra, egyben így fárasztva is őt. Gyakorlatilag kerékpáros módra maradtam a szélárnyékban, hogy az utolsó 10-20 méteren hirtelen robbantva elhúzzak mellette.
Így is lett: az utolsó métereken többen is biztatták ellenfelemet, egyben figyelmeztették őt a veszélyre, ami mögötte közeledett. Ez lettem volna én, aki elégedetten nyugtáztam, hogy ellenfelem elhalló hangon közölte szurkolóival, ő nem bírja ezt a feszített tempót sokáig.
Nem is bírta: a célvonal előtt hirtelen kiléptem mögüle és tökéletes időzítéssel megelőzve 1-2 másodperccel előbb szakítottam át a képzeletbeli célszalagot, azaz húztam le a chipet az ellenőrző ponton.
Nyilván kívülről ez nem volt ilyen látványos, nem jött át, mi ketten mekkora küzdelemben döntöttük el, aznap ki a jobb, sőt lehet, hogy két végletekig elcsigázott, fáradt, a verejtéktől csuromvizes ember szánalmas küszködésének látszott a dolog, de bevallom, jó érzés volt.
 |
| A célba érkezés csak belülről néz ki jól |
A teljes távot 28 perc 3 másodperc alatt teljesítettem, ami összesítésben a 38. helyre volt elegendő a 240 indulóból, így nem panaszkodhatok. Ahogy a szervezésre se: családias, jó hangulatú verseny az Orfűi Tó-Show Futás. Én valamiért jobban is kedvelem az ilyen kisebb formátumú eseményeket, mint a hatalmas, ezreket megmozgató rendezvényeket, így még az se kizárt, jövőre is visszatérünk.
Orsinak is nagyon jól sikerült a versenye, még meg sem ittam a befutónál kapott vizemet, már be is ért, alig pár perccel utánam. Nagyon inspiráló volt, hogy az ismerőseink, Orsi gyerekei és főleg, hogy a fiam, Benedek is a szurkolók között volt. A rajt előtt és célba érkezés után egy UltraBalatonos csapattárssal is összefutottunk: Márti is szépen teljesített a fájó térde ellenére.
Még megvártuk az eredményhirdetést, ahol hitetlenkedve hallgattuk, hogy a leggyorsabb futó ezen a napon 7 másodperccel 20 percen belül végzett, majd fáradtan hazaindultunk.
A tanulság is megvolt erre a napra, ami számomra ez volt: könnyű táv nem létezik, a félmaraton alatt is meg kell küzdeni minden egyes méterért.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése