Az intervallum
edzés, az bizony nagyon kemény. Legalábbis nekem. Ha tudom, hogy az következik az edzéstervben,
akkor már reggeltől rá kell állnom fejben.
Tegnap fel is cseréltem a tempófutással, ami belátom, nem volt szép
tőlem, de mentségemre szóljon, hogy idő
hiányában csak laza átmozgatónak indult.
Azt azért
mindenképpen le kell szögeznem, hogy magamtól nem sok tudományosságot vinnék a
futásba, ezt inkább meghagyom Tominak. Egészen június közepéig csak úgy
érzésből futkároztam. Ami tudatos tervezés volt benne, azt mind a személyi
edzőmnek (Tomi) köszönhetem.
Az első lépés
valóban a pulzuskontrollos futás volt. Én nem igazán tudom ezeket a zónákat, de
az biztos, hogy óriási meglepetés volt először így futni, ami nálam azt
jelentette, hogy nem engedtem 150-nél magasabbra a pulzusomat. Hihetetlen volt, hogy szinte alig fáradtam
el. Míg korábban gyakorlatilag utolsó leheletemmel beestem a kapuba, addig
pulzusfigyeléssel már az első alkalommal elfutottam a kapu előtt, aztán még az
utca végéig, aztán még egy kört, hogy gyűjtsem a kilométereket. Igaz, az
átlagtempó visszaesett a korábbihoz képest, de aztán az is elkezdett
folyamatosan javulni.
Innentől már
csak egy lépés volt némi tervezéssel megfűszerezni a rendszeres futást, ami
valóban változatossá teszi, de meg is nehezíti az edzéseket. Nekem mindenféleképpen.
Igazából nem is
tudom tökéletesen csinálni ezt az intervallum edzést. Bár a grafikonon szépen
kirajzolódnak a különböző szakaszok, de nekem elég megterhelő ezt végigvinni.
Nem is sikerül mindig. Múltkor össze is kevertem a zónákat, meg én max. 3 gyors
szakaszt bírok beletenni, de azokat is csak egy-egy km-en keresztül.
A valóságban ez
nálam úgy néz ki, hogy az elején könnyen kocogok, ami nekem nehezen megy, mert
szívem szerint kicsit gyorsítanék, de tudom, hogy bőven szükség lesz még
tartalékra. Aztán jön a 70%-os, ahol megint nagyon nehéz megtalálnom a
megfelelő tempót, de ebben segít az óra, ezért a pulzusomra időnként
rápillantok. Na, ekkor már eléggé érzem a terhelést, de még nem vészes, mert
tudom, hogy mindjárt jön egy laza km, ami közben kicsit pihenhetek. Ezután viszont jön a tető – ez nekem 4.20-as
ezres - és futni kell, ahogy a csövön
kifér. Itt bizony fejben nagyon ott kell lennem és mindig azt képzelem, hogy ez
egy verseny és a célig még bele kell húznom.
Ennek a km-nek a végére már
eléggé kivagyok, mint egy liba és a rövid séta, - ami ahhoz kell, hogy a pulzus
visszaálljon- úgy kell, mint egy falat kenyér. Sajnos szomorúan tapasztalom,
hogy minél többet edzek, annál hamarabb visszaáll a pulzusom, vagyis szinte csak 8-10 lépésnyit
pihenhetek és jön megint a laza kocogás. Ekkor már rendszerint eldöntöm,
hogy én bizony még egy gyors szakaszt bele nem teszek, de ez az elhatározásom
méterről méterre halványodik és végül mégiscsak nekikezdek az utolsó gyors
szakasznak is, ami már bőven túl van a
komfortzónámon. Gyakorlatilag kis túlzással a létemért küzdök és azon gondolkodom, hogy miért is nem állok
le? Tényleg miért is nem? Fogalmam sincs. Még sosem fordult elő, mert át kell
törnöm a falat, mert tudom, hogy utána milyen jó, mert meg akarom csinálni ….és
vége. Jöhet egy pici séta, mert itt már az egekben van a pulzusom ( nálam ez
171) és aztán kocogás hazáig. Kb. ilyen fejem szokott lenni utána. J
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése