Lokálpatriotizmus és futás

Ma rendeztek Budaörsön egy Volkswagen félmaraton futófesztivált Futás a jövőért elnevezéssel. Mint budaörsi és mint futó, úgy éreztem, hogy bizony megszólítottak és persze nem csak a lokálpatriotizmus vezérelvét követve, hanem mert ez pont jó első félmaratonnak tűnt, így nyomban beírtuk a futónaptárba. A nevezést azonban húztuk- halasztottuk, mert az Orfűi lépcsős esés sajnos nem múlt el nyomtalanul és az ott beszerzett sérülések erősen hátráltatták a felkészülésemet. Végül úgy döntöttem, hogy alázattal elfogadom: nem ez lesz az első félmaraton versenyem. Mindenféle variációban gondolkodtunk, de Tomit nem akartam a váltóval lefoglalni, mikor tudtam, hogy neki a félmaratoni táv a testhez álló. Így szerveztem magam mellé még két futótársat és a kiírásban szereplő 3-as váltóban teljesítettük az előírt 21 km-t.

Bár számomra az utolsó héten még ez a 7 km is kérdéses volt, mert a bal csípőm csak nem akart helyrejönni. Egész héten pihentettem és ultrahangoztattam, hogy vasárnapra bírjam a terhelést és az egyik vádlimba egy kisebb izomszakadást is sikerült beszereznem. Ezt mondjuk, nem tudom pontosan hogyan, de egy kis kezelés és tape-lés után szerencsére egyáltalán nem hátráltatott a futásban.

A rendezvény alapvetően nagyon jó hangulatú volt, és nagyon nagy élmény olyan helyen futni, ahol a környezeten kívül az emberek is ismerősek voltak. Bár a szervezés átesett a szokásos „gyerekbetegségeken”, de azt el kell ismernem, hogy a kezdeti káosz és döccenők után a szervezők valóban mindent megtettek, hogy  a futók komfortosan érezzék magukat.

Egyedül a kezdési időpont volt számomra horrorisztikus.  A korán kelés nekem sosem ment, így  mind mentálisan, mind ízületileg korai volt ez a kilenc óra. Főleg, hogy már háromnegyed órával előtte megérkeztünk, hogy a rajtszám-felvételtől a bemelegítésig mindenre legyen bőven idő.  Viszonylag népes csapattal érkeztünk. Tomi egyénileg futott, a fiam a mini-maratonon én pedig Dórival és Gáborral váltóban.  A rajt előtt még két tanítványommal is összetalálkoztam, akik szintén a minimaratonra neveztek. Az örömteli találkozások és a sok ismerős arc hamar elfújta  a lámpalázamat , így meglehetősen nyugodtan álltam rajthoz, mint a  váltó 1. tagja. Ez nagyon jól jött, mert reggel még annyira izgultam, hogy alig tudtam pár falatot lenyelni.

A start valahogy nagyon váratlanul ért, mert a  rajtzónában nem lehetett jól hallani a  szpíker visszaszámlálását.  A Garmin épphogy betöltötte a műhold-jelet és már indulni is kellett. Tanulva  a múltkori kevésbé szerencsés rajtból, most nagyon odafigyeltem az elején. Ügyesen elhelyezkedtem az első harmadban és ezt a pozíciót sikerült végig tartanom. Nem nagyon kerülgettem senkit és igazán engem sem kerülgettek. Próbáltam az elejét nem elfutni – bár ez versenyen gyakorlatilag lehetetlen. A sérülések és a kihagyás miatt most csak tisztes helytállásra törekedtem és egy kevésbé erős 5.30-as átlagot lőttem be magamnak. Ennek ellenére az első km-t 4.40-nel hoztam és nem győztem az órámra pillantgatva visszafogni a lovakat, hogy ez így sok lesz. Az volt a célom, hogy  legalább 5.02-re lassuljak, az jó lesz utazósebességnek, aztán majd meglátjuk. Az első km után alattomos emelkedő vitt a főútig, de ez még  könnyedén ment. A második és harmadik km-t szinte észrevétlenül hajszálpontosan 5.11-gyel hoztam és ez volt a futás legélvezetesebb szakasza. A fordítónál néztem a  szembejövőket és arra gondoltam, hogy micsoda klassz dolog a városomban lezárt főúton együtt futni egy csomó emberrel. Tomi is feltűnt, szokásos „pacsi” és már én is a fordítónál voltam. Megint néztem a  szembejövőket és örömmel konstatáltam, hogy bőven az első negyedben vagyok. A csípőfájdalmamat elfújta a szél és csak élveztem az egészet….egészen a templomig. Úgy emlékeztem, hogy valahol  az Adlernél,  a körforgalomban kell majd visszafordulni, de rémülten láttam, hogy egy kemény emelkedő jön még és csak utána van a második fordító. Na ezt egy porcikám se kívánta és az emelkedőn felfelé láttam, hogy a pulzusom is egyre jobban 170 fölé kúszik.  A fordító előtt megint szembejött Tomi, de én éppen kaptattam fölfelé, így a „minden oké?” kérdésre, csak valami nyögésszerűség hagyta el a torkomat.  Az éltetett, hogy az emelkedő tetején a fordító után már csak le kell gurulni. Itt a tetőn még igénybe vettem a frissítőpontot is, mert bár nem szoktam, de most éreztem, hogy nem árt egy kis szénhidráttal pótolni a reggeli hiányát. Pár korty kék iso (brrrr) és már futottam is tovább. – Ja, amúgy próbáltatok már lihegve inni?  Így lett ez a leglassabb ezresem.   Már csak 2 km volt hátra, ahol megint jól tudtam hozni a saját tempómat és eltekintve  a vége felé lévő macskaköves kurflitól már  mintha _csak_ zsinóron behúztak volna  a célba.  A cél előtt éppen azon morfondíroztam, hogy bár nagyon vágyom az első félmaratonomra, de azt az emelkedőt én tutira nem bírnám még kétszer. A félmaratonosok ugyanis ugyanezen a  pályán mentek 3 kört. Bevallom nem hajráztam halálra magam a végén, de Dóri már várt a célnál és kifejezetten jól esett az  öröme és  a gratulációja , hogy  jó idővel értem be. Mindenestül 5.11-es átlaggal futottam, ami  sokkal jobb idő volt, mint amire számítottam.

A verseny nagyon jó hangulatú volt, a csapattársaimmal élmény volt együtt futni és az egész versenyt nagyon élveztem.  Tomi is nagyon jó idővel jött, bár nem sikerült csúcsot döntenie, de az tény, hogy ez egy nehéz, szintes pálya volt.

Azt hiszem ezután mindketten nyugodt szívvel megehettük ebédre a verseny utáni szokásos sör-pizza kombót. J