Szerelem első látásra

… avagy hogyan is kezdődött ez a futás dolog nálam. Finoman szólva, sosem rajongtam a futásért. Inkább az élményszerű sportokat szerettem, amelyben játék és társak vannak. Nálam a csúcs évekig a tollas volt – persze hálóval, pályán és kemény ellenfelekkel. Ennek ellentmond, hogy az úszásért viszont mindig is rajongtam. Az egész vizes közeget nagyon a sajátomnak éreztem és csöppet sem zavart, hogy önszántamból faltól-falig menjek. Ám bárhogy is ragozom a futás nálam esélytelen volt….egészen januárig.

De a történet még egy kicsit korábban kezdődött.  November eleje volt, amikor ajándékba kaptam Murakami: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek – című könyvét.  A könyv egyik mottója már akkor megfogott: „A fájdalom elkerülhetetlen, de szenvedni nem kötelező.” Ez az eredetileg buddhista mondás volt talán az első „Ámor nyila”, amely azóta  végérvényesen megmérgezett.

A könyv nem lett életem olvasmányélménye, mégis elindított egy úton. Elkezdett roppantul érdekelni a futás szellemi része. Ehhez hozzá kell tennem, hogy szerencsés alkat vagyok, - inkább amolyan girnyó-féle - mert sosem kellett sanyargatnom magam ahhoz, hogy vékony legyek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a részletekkel tökéletesen elégedett vagyok, de ez egy másik kérdés.

Szóval egyre inkább izgatott, hogy mi történik az emberben belül – már fejben – futás közben, főleg, ha egy többórás versenyről vagy maratonról van szó. S bár ez a gondolat már motoszkált bennem, mégsem követte tett még hetekig.

Egészen addig, míg január első napjainak egyikén a Nike Outletbe vetődtem, hogy a fiamnak cipőt vegyek. Válogatás közben megakadt a szemem egy cipőn.  Egy Nike Flex 2012 női futócipőn. Csak egyetlen darab volt belőle  pont az én méretemben, potom 5900 Ft-ért. Nem tudtam nem jelnek vélni, hogy ez nekem volt odakészítve blablabla… Gyakorlatilag próba nélkül megvettem. Na így nem szabad futócipőt venni, de mit tudtam én még akkor a futásról?!

Hazavittem, nézegettem és hát tetszett, hogy nekem van ilyen és azt is tudtam, hogy nyilván nem gyomlálni fogok benne a kertben. Másnap alig vártam, hogy hazaérjek és kipróbáljam. Felvettem és azon gondolkodtam,  hogy mit is tudok én ebben csinálni. Mégis mit? Egy lakásban? Hát helyben futni. (Nem ér röhögni!!!) Kíváncsi voltam, mennyi ideig tudok helyben futni. 15-20 perc könnyedén ment – kamaszgyerekeim nem kis örömére.  Ám ez nem szegte kedvem, mert már az első 15 perc után is úgy éreztem, hogy teljesen fel vagyok dobva és tele lettem energiával.  Azt is rögtön konstatáltam magamban, hogy a következő dolog, ami nélkülözhetetlen lesz, az egy sport-melltartó, de ez a  téma megér egy külön bejegyzést. Másnap már megint alig vártam, hogy hazaérjek és újból futhassak, ám arra gondoltam, hogy nem teszem magam megint közröhej tárgyává, inkább kipróbálok egy edzőtermi futópadot. És elindultam – ha jól emlékszem 4 km-rel január elején.

Ma már tudom, hogy ott akkor megszületett bennem a futó, ám volt még egy végső motiváció. Az első hetek környékén boldogan és tán vakmerően vállaltam a csapattagságot és az evvel járó 15 km-t egy UltraBalaton csapatváltóban. Nem gondoltam arra, hogy ez akkor milyen nagy bátorság volt részemről. Tudtam, hogy meg fogom csinálni és az elég inspiráló volt, hogy a csapattársaimat nem hagyhatom majd cserben májusban, vagyis alaposan fel kell készülnöm.

Valahogy így kezdődött – most úgy vélem – egy életre szóló testi-lelki-szellemi kalandom a futással.