Majd ha kergetnek...

Ha valaki csak megemlítette a futást, akkor rögtön ez volt a válaszom.  Világ életemben utáltam futni. A futással kapcsolatos első emlékeim a gimnáziumból valók.

Iskolakör, Városmajor-kör. Ez  vagy  azt jelentette, hogy meg kellett kerüli az iskolát, vagy hogy a parkban kellett egy jó nagy kört futni. Nekem ez bőven több volt annál, mint amennyit futás kapcsán egyáltalán el tudtam képzelni. Meg is tettünk mindent az osztálytársaimmal, hogy ezeket a testnevelés órai futós feladatokat elblicceljük. Az iskolakörnél bevett szokás volt, hogy bementünk a bejárati ajtón és kijöttünk a hátsó ajtón. Evvel mintegy 80 métert lehetett megspórolni. Az csak kicsit volt kínos, mikor a hátsó ajtónál a tesi tanár várt. Ám ez sem szegte kedvünket – már úgy értem – a futás további bojkottálásától.

 A Városmajor-kör, ami az iskolakörnél lényegesen nagyobb megerőltetést kívánt, már kreatívabb megoldásokat  követelt, ha szerettük volna némileg  könnyíteni a feladatot. És miért ne szerettük volna? Kreativitásban pedig nem volt hiány, ha az osztályunkról volt szó.

A következő leleplező sorok történései mára már romantikus mítosszá nemesedtek, ám akkor valószínűleg nem kis kellemetlenséget okozott a frissen végzett tesi tanárunknak; lévén ő férfi, mi pedig csak lányok voltunk. Amint elhangzott a Városmajor-kör  utasítás, azonnal  titkos összekacsintások szelleme vonult végig az osztályon. Abban biztosak voltunk, hogy mi ezt nem fogjuk lefutni. Már nem is tudom, hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet, amikor is valaki közölte az első pár méter után, hogy neki bizony pisilnie kell és nyomban el is ballagott az első bokor-csoportosulásig. Ezen felbuzdulva pillanatok alatt mindenki követte. Nem telt bele öt perc és az összes lány ott guggolt kuncogva néhány bokor mögött. Fiatal tanárunknak hamar feltűnt, hogy elveszett az egész osztály és a parkot vizslatva elindult utánunk.  Hamar meg is talált minket, ahogy ott kuporogtunk nevetgélve a bokrok mögött, de amint  szólni akart, nyomban a torkára forrasztottuk a szót  némi kétségbeesett sikoltással vegyítve, hogy: „ Tanár Úr kérem, ne jöjjön közelebb! Pisilünk!”  Tanár Úr persze nem is mert közelebb jönni , mert amint próbált egy-két lépést tenni, mi menten sikítozni kezdtünk. Utólag belátom, hogy ez nem volt szép tőlünk, de mi akkor nagyon élveztük ezt a helyzetet és nem utolsó sorban eszünk ágában nem volt futni.   

Remélem azóta a Tanár Úrból is kianalizálták ezt az esetet és jó emlékezetében őrzi  az amúgy zseniális osztályomat.

Azóta a futáshoz fűződő viszonyom is jelentősen megváltozott, de ez már egy következő bejegyzés témája lesz.