BB, azaz Balatoni Bádogember

Ha van jó hangulatú, amatőr, ám ennek ellenére kiváló szervezésű verseny, akkor az a Balatoni Bádogember.

Az egész úgy kezdődött, hogy szeptember környékén volt egy gimis osztálytalálkozóm, aminek a végére Tomi is csatlakozott hozzánk. Szóba került, hogy mi egyébként triatlonozgatunk, mire jelezte a mellettem ülő osztálytársnőm, hogy a férje szintén, sőt féltávú versenyt is szervez minden júniusban a Balatonon. Tominak rögtön felcsillant a szeme, lévén az idei terve éppen egy féltávú ironman teljesítése volt és amúgy is szeretjük ezeket a kisebb családias rendezvényeket. Nosza be is került az idei versenynaptárba.  

1,9 km úszás, 90 km bringa és egy félmaraton (21km) Egyenként sem semmi, de ez így egyben igazi kihívás. Az biztos volt, hogy ez nekem még nem távom.  Igaz, hogy ebben a szezonban futottam már félmaratont és az úszást nagyon komolyan megalapoztuk, de a 90 km bringa elképzelhetetlennek tűnt a számomra.

Szoktam is mondani, hogy a Jóisten az embert nem bringára teremtette. Május végétől azonban kénytelen voltam Tomival tartani a hosszabb edzésekre, mert egyszerűen féltettem az utakon és úgy gondoltam, hogy még mindig könnyebb vele tekernem, mint itthon aggódnom. Így aztán észrevétlenül egyre többször egyre hosszabb távokat tekertem és a korábbi állandó diszkomfort érzést felváltotta az élvezet.

A verseny helyszínére, Balatonföldvárra már előző nap megérkeztünk és az első eligazításnál még próbáltam magamnak váltótársakat szerezni, hogy valamely részét én is  teljesíthessem, hiszen edzenem amúgy is kéne.  Váltótársak híján végül megengedték, hogy ússzak és biciklizzek valamennyit.  Egy profi szervezésnél ez aligha működhetett volna.

A verseny előtti éjszaka egy percet sem aludtam. Egyrészt a fullasztó hőség és a levegőtlenség miatt, másrészt azon kattogott az agyam, hogy mennyit menjek és hogyan.  Fél ötkor már arra gondolkodtam, hogy kimegyek sétálni és ekkor hirtelen elnyomott az álom. Egy óra múlva olyan fáradtan ébredtem, hogy többször komolyan megkérdőjeleztem magamban, minek is kell most nekem felkelnem, triatlonoznom, úsznom, brrr.  Gyorsan valami reggelit magunkba tuszkoltunk, Tomi elkészítette a kulacsokat és a szeleteket, egy gyors kávé a közeli szálló kertjében és irány a depó.

Először az volt a tervem, hogy 1500 m-t úszom, de a pálya kijelölése miatt ezt nem lehetett.  Az 1500-as bója pont 400 m-re volt a parttól, míg az 1000 m-es kb 200m-re. Ez utóbbit választottam, bár utólag egy kicsit sajnálom, hogy nem gyürkőztem neki a teljes távnak. Ez volt idén a második nyíltvízi úszásom és az első meglehetősen rosszul sikerült a nagy hullámzás miatt. Most mindenképpen egy nagyon stabil, megbízható úszásra vágytam. Chipet nem kértem –amit utólag nagyon bánok -, mert terveim szerint a Garminom úgyis mérte volna a távokat.  A rajtolás után próbáltam keresni egy  kényelmes tempót, tökéletesen tudtam tájékozódni és még arra is jutott energiám,  hogy az  úszásedzéseken Edittől (Kurucz-Szilágyi Edit) kapott instrukciókra  odafigyeljek. ( hosszú előrenyúlás,  víz alatt is húzni, ütemes levegőfújás stb.) Ez volt életem legjobb, legstabilabb úszása. Egyetlen pillatanra sem estem ki a tempóból. A bójának kihelyezett pink/narancs úszógumik azonban olyan távolinak tűntek, hogy először biztos voltam benne, hogy az nem lehet a mi bójánk, de valahogy egészen gyorsan olvadt a távolság és evvel egyre jobban erősödött a bizonyosság, hogy ezt könnyedén meg tudom csinálni. Az egyik bójakerülésnél láttam Tomit is. Nekem úgy tűnt, hogy ő is stabilan hozza az úszást,  saját tempóban – ahogy szokták mondani. 1000 m-es bója után elindultam a part felé, cseppet sem voltam kifulladva, bőven volt még bennem.

Depóban gyors átöltözés, miközben kezdtek megérkezni azok, akik az úszásban „igazi elsőként” jöttek ki. Szomorúan láttam, hogy az órám semmit sem mutat és egyetlen gombnyomásra sem reagál. Még átfutott az agyamon, hogy így hogyan menjek bringázni, hiszen nem fogom tudni, hogy hol forduljak vissza, ha csak a felét akarom teljesíteni. Ekkor felidéztem éjszakai morfondírozásomat és eszembe jutott, hogy Tabnál lesz valami körforgalom és az teljesen alkalmas a visszafordulásra. Szerencsére még az úszás előtt a bringára  ragasztottam egy itinert,  a többi adatot ( pulzus, sebesség) meg - gondoltam-  rutinból érezni fogom.

Azt kell mondjam, hogy száguldoztam és iszonyatosan élveztem.  Összehasonlítva a tavalyi bringázásaimmal… óriási a különbség. Lefelé tekertem, ami a csövön kifért, és felfelé  is jól megpörgettem.  Nagyon kíváncsi lennék az átlagomra, de a Garmin ugye már nem működött.  A dimbes-dombos táj éppen jó ütemben kínálta az emelkedőket és a lejtőket. S bár nem volt útlezárás, de  azon a szakaszon, ahol én mentem,  kifejezetten gyér volt a forgalom. Az útbaigazítás kiváló volt, táblák és színes útfestések  jelezték, hogy merre kell menni.  Le a kalappal a frissítő önkéntesek előtt is.  Minden volt a frissítőállomásokon, ami szem-szájnak ingere……(hogy nézni is tereh) :-)

Gondos,  előző esti szénhidrátfeltöltés

Az egyetlen nehézség a nagy meleg volt és bár egy pillanatra sem nem gyengültem el, sőt az is megfordult a fejemben, hogy végigmegyek a 90 km-en, de mégis valamiféle megérzésként megérintett az eléhezés szele és pontosan tudtam, hogy úgy kell kalkuláljak, hogy pont annyi energiám legyen, hogy jó iramban vissza is tudjak érni. Így az előre elgondolt körforgalomnál megfordultam és irány vissza a depó, mely ekkora  már átköltözött a strandról a camping árnyas fái alá. A szembejövőknek némi fejtörést okoztam, hogy hogyan is jöhetek már visszafelé. Remélem, ez mindenkit kellőképpen motivált.  A kb. 45 km-en másfél liter isot ittam és egy banánt ettem, mégis egész estig úgy éreztem, hogy olthatatlan szomjúság kínoz. Mit szóljanak akkor azok, akik letekerték az egész távot és még futottak is.

A depóba érkezésem után kifejezett megkönnyebbüléssel válaszoltam a feltett  - futni is fogsz? – kérdésre,  hogy: semmiképp! J Nem is volt tervben, meg a térdem sem volt tökéletes az előző heti futóedzéseken, így inkább kíméltem.

Számomra itt ez a versenykörülmények közötti edzés véget ért, és minden pillanatát élveztem.  Utólag visszagondolva, nem nagyon feszegettem az komfortzónámat, ami -tekintve, hogy nem élesben ment -, megbocsájtható, a következő versenyekre nézve pedig megnyugtató, hogy maradt még bennem némi tartalék.

Ennek a versenynek a kulcsa a futás volt. Annak ellenére, hogy azt szokták mondani,  a féltáv, egy bringaverseny.  A futáshoz kb. dél- fél egy körül értek a versenyzők és mivel extrém hőség volt, így tulajdonképpen az döntött, hogy ki mennyire bír regenerálódni ilyen körülmények között.

A futás 7x3 km-es körökből állt. Ez részben könnyítette  a távot, hisz 3 km-ként mindenkinek volt egy kis pihenési- frissítési lehetősége a depóban, másrészt meg is akasztotta  a futás lendületét, bár nem hiszem, hogy bárki bírt volna a déli tűző napon a PB-jéhez közeli félmaratont futni.

Voltak, akik már majdnem feladták, de aztán újra és újra erőt gyűjtöttek, hogy abszolváljanak még egy, majd még egy kört. A tágan értelmezett szintidő szerencsére megadta ezt a lehetőséget. Itt senkinek sem a rekordját, hanem önmagát kellett legyőznie. Volt olyan versenyző, aki két hete Keszthelyen bőven 6 óra alatt végzett, itt még 7 órához közelített az ideje.
Nincs két egyforma verseny. Nincsenek egyforma körülmények. Nem lehet és nem is szabad az egyik időeredményt  a másikhoz hasonlítani. A biztatás, egymás segítése, a támogatás, a tökéletesen felmért igények, a küzdelem és a jó hangulat jellemezte az egész versenyt.

Egyetlen női versenyző volt, aki teljesítette a teljes távot. Jövőre itt a helyem. Ez nem is kérdés. Balatoni Bádoglány leszek. Remélem.

Hajrá Tomi!