Az út és én

Mindenről Gábor tehet. Ő az egyik csapattársunk /barátunk és meghívta a csapatot szombaton ebédre.

Az amatőr sportoló – többek közt-  arról ismerszik meg, hogy igyekszik minden lehetőséget kihasználni az edzésre. Így jött az ötlet, hogy menjünk bringával. Budaörs – Dunaharaszti - Budaörs. 30+ 30 km. Ez volt a terv.

Ehhez képest szinte egész héten nyálkás, esős hideg volt. Nem olyan, amiben egyáltalán felmerülhet, hogy bringára üljünk. 

A szombat ugyan meghozta a hívogató sugarakat, de ez egy nehéz hét volt. Hosszú, fárasztó, izgulós, készülős, páratlan, megható, büszke, katartikus és a végére hagyott egy űrt, amit valahogy nem aktív pihenéssel kívántam feltölteni.

A tervezett fél 12-es indulás előtt – ugyan jól felöltözve-, de mégiscsak a kertben, a napon sütkérezve éppen arra gondoltam, hogy én innen bizony nem mozdulok. Tomi persze már teljes harci felszerelésben a szokásos előkészületekben merült el. Egy pillanatra átszaladt az agyamon az ötlet, menjünk inkább kocsival és mivel tudtam, hogy csalódottan ugyan, de elfogadná a kérésemet, inkább fel sem tettem.

Úgy  általában 20 km-ig szokott jól esni a bringázás, aztán jön az ismerős égő érzés a lapockám körül, meg egy tompa fájdalom,merevség a nyakban és akkor a fenekemről ne is beszéljünk. De ki fogom bírni, hisz csak 30 lesz egyben, aztán pihi, evés és vissza. Legalább bátran ehetek. 60 kili tuti megvan egy ebédnyi kalória.

Mit vegyek föl? Mit ne vegyek föl? Két réteg, három réteg? Süt a nap, fázós vagyok, jön a menetszél, az emelkedőn leizzadok, visszafelé hűvös lesz. Már megint csak rám kell várni. Kulacsban csak víz lesz-, szól Tomi. –Ok. - mondom, s közben arra gondolok: a meleg tea sokkal jobban esne. Mindegy, menjünk, kezdjük! Már alig várom! Az elejét mindig nagyon élvezem.

Órát indítom, pedál bekattan, kiállok és megyünk. Mint Contador – gondolnám- ááá nem, neki most nem volt túl jó szezonja, akkor …  Chris Froome semmiképpen, inkább Quintana  a  Vueltán. Igen ő, vagy Chaves, aki nagy küzdő és mindig vidám.  Na szóval, Ő vagyok most.

Még minden ismerős az elején. A szokásos edzőterep.  Az idő gyönyörű. A Tétényi-fennsíkra viszont valahogy fel kell jutni. Csak lendületesen. Meg tudom csinálni, meg fogom csinálni. Menyire ciki lenne egy országúti versenybringát tolni. Ez nem törtéhet meg. Nem nézek előre, csak számolok,még nyolc,még nyolc….. nem, nem váltok, mert akkor kiderülhet, hogy nincs több fokozat, így legalább azt mondhatom, ha akarnék válthatnék, de én ezen az áttéten is meg tudom csinálni. Már közeledik a kanyar, csak addig kell kibírni. Nincs már lendület, bólogatok, az izmaim merevednek, kiállok, így se jobb, hány fokos lehet ez az emelkedő, húsz? Jaj ne, a kanyar után is emelkedik, de már látom a végét. Megcsinálom, meg tudom csinálni, még egy kicsi, Tominak is biztos nehéz. És meglesz ez, meg is van, már nem zavarnak az elhúzó kocsik, teherautók. Csak magam vagyok. Az út és én. Az igazi szabadság. Akartam,küzdöttem és megcsináltam!

Amikor elkezdtem futni, még zenét hallgattam. Azt gondoltam, hogy az kell nekem. Hónapokig csak ugyanazokat hallgattam. Különös összeállítás volt. Bach: Máté passió, Szabó Balázs Bandája és Christina Perri. Még a sorrend is mindig ugyanaz volt. Sőt azt is pontosan tudtam, hogy melyik zenénél éppen hol kell tartanom a szokásos futóútvonalon.  Aztán azon kaptam magam, hogy nem is figyelek a zenére, gondolkodom, folyton asszociálok, versek születek bennem, meg csak úgy szavak  meg gondolatok és a zene egyre inkább zavart.

Most is éppen azon gondolkodom, hogy kéne valami szerkezet,ami ilyenkor rögzítené a gondolataimat és aztán leírhatnám őket. Az egyik lámpás átkelésnél mondom is Tominak. –Telefonnak hívják az ilyet, csak kell hozzá egy mikrofon. - válaszolja nekem.  – Na meg memóriának – gondolom én és elkezdem visszafejteni, hogy indulás óta hogyan is cikáztak a gondolataim.

Közben legurulunk a fennsíkról - még mindig gyáva vagyok-, tutira nekem kopik a legjobban az összes triatlonos közül a fékem. Elérkezünk a vasúti átjáróhoz. Körforgalom, szűk az út, nincs hely az utósok között. Meg kell állni, kénytelen vagyok belekapaszkodnom az egyik autóba, hol a bringaút? Muszáj lesz azon menni. Valahogy át kell jutni az út alatt. Kavargunk. Elsőre nem találjuk, merre kell menni. Tomi időnként  kiált valamit vagy mutatja, merre; én bólogatok.  Hisz nem is látja – gondolom-, de biztos érzi – ezt is gondolom – elvégre a férjem. Nem csak ezért, de ezért is.

Alattunk a Duna. Azt se tudom, ez melyik híd. Zöld, kopott, hangos. A víz nyugodt, benne levelek. Szép az ősz, szép ez a hely, mégis szép ez az ország. Bár nem tudom, mit jelent ez a szó. Régen talán tudtam, de az sem biztos. Szép ez a táj.  Ez is biztos ugyanolyan szép táj, mint bárhol máshol.  Mégis maradni kéne. Itthon. Vagy menni. Mostanában sokszor gyötör a kérdés: Menni vagy maradni. Nem tudom.

 Ez bicikliút? Te jó ég, hova jutottunk a híd után. Itt még egy traktorkeréken is húzós lenne, nemhogy egy országútival. Inkább kiállok. Régen mindig így bringáztam, még gimis koromban. Egy mezei kis mountival. Legurultam a fogaskerekűig, fel a Sváb-hegyig, aztán elbringáztam a János-hegyig, Szépjuhászné és a Diósárkon haza. Nemtom hány kilométer volt. Sosem mértem. Nem számított. Mindig imádtam biciklizni. Tán ezért volt óriási csalódás az országúti. A kezdeti eufóriát, amit a sosem tapasztalt sebesség okozott, hamar felváltotta a kínlódás. A fenekem, az nagyon fájt az első tekerések után. És be vagyok csatolva. Nem tudom letenni a lábam. Pihesúlyú. Nem mertem elengedni a kormányt. Egy egész versenyszezon kellett, hogy stabilan meg tanuljam tartani.  De már tudok inni és orrot fújni.  Közben figyelem Tomit, ha ő iszik, én is iszom.

Vasúti átjáró. Jobbra zöldséges. Buri, ubi, bici, Tomi….kicsinyítő képző minden mennyiségben. Egyre nagyon szeletet harap a nyelvünkből.  Budapest vége tábla. már 20 kili – na tessék- lement. Egyenes, sík bringaút, hibátlan aszfalt. Laza tekerés ide vagy oda. Ezt meg kell küldeni. Dóri jut eszembe. Szintén sporttárs és barát. Valami elképesztő félmaratont futott. Azt mondta: „nem akarok ötössel kezdődő számot látni az órámon.” ( azaz, kevesebb, mint 5 perces ezreket akart futni) sikerült is neki.  Szóval: nem akarok 2-vel kezdődő számot látni a sebességmérőn. 29,7, na még egy kicsit , 32,1. Ez jó lesz.  

Szigetszentmiklós. Már Szigetszentmiklóson vagyunk?! Ez nem is volt vészes. Innen már nincs mesze és nem is fáj semmim. Le se merevedtem. Ez hihetetlen! Egész szép ez a kis Duna parti rész. Egy kis híd. Két kamasz ül a hídon és nézik a vizet. A hidakról mindig Juhász Gyula jut eszembe, meg Móricz, ahogy megmentette Csibét. Az árnyékokról meg mindig Tóth Árpád, az Esti sugárkoszorú. „ És árnyak teste zuhant át a parkon” - visszafelé már biztosan így lesz.

Így is volt. Hosszú árnyékok. Négy vizsla az egyik parkban. Én is vizslás vagyok. Valószínűleg mindig is az voltam. Alma már fél éve nincs velünk. Csak a lelke. Még mindig nem telik úgy el nap, hogy ne hiányozna. A séták, az erdő, a diószedés.

 A Tétényi-fennsíkra erről az oldalról is fel kell mászni. Ez talán könnyebb lesz. Hosszabb az emelkedő, jobban eloszlik a szintkülönbség. Könnyebben meg is van. Mint ahogy lefelé az új rekord is:  48,5 km/óra. És még így is fékeztem. Túl gyáva vagyok. Még mindig.

Viszont, hogy visszafelé az út mindig rövidebb, bringára is igaz. Nem értem, hogyan.  Alig több mint egy óra. Megérkeztünk. A kapuban leállítom az órát. 49, 37 km. Rövidebb lett, mint terveztük.

Azt hiszem  a következő szezonban bevállalom az olimpiai távot is. Menni fog az úszás és a futás között a 40 kili bringa.